Kis csapatunk szombati induláskor még vidáman gyülekezett, mely teljesen más volt, mint

a hazaérkezéskori kialvatlan, nyűgös, álmos társaság. Az első szombaton még mindenki

izgatottan várta a hetet, érkezéskor pedig a fáradság nyomta el a gyűrött arcokat.

Odafelé még voltak, akik féltek a repülőúttól, de vissza már csupán sok alvással telt az út,
csendesebben.

 

Jól szórakoztunk a buszon, vidám csevegés, viccelődés ment, tényleg összejött a kis magyar

csapat. Sevastopolban vártak ránk a kis reptéren, ahol a bőrönd érkezés váróterme egy

dodzsempályára emlékeztetett. A mosdót megnézve kicsit elhűltünk a körülményektől,

hogy hátha tényleg ez fogad majd a célállomáson is? Persze pottyantós volt, kb. térdtől

nyakig érő ajtóval, és kis lépcsővel felvezetve a „trón”-ra. A felbukkant fejek olyan hatást
keltettek, mintha óvodai WC-ben lennénk. A tisztaságról csak annyit, hogy az illat elég
hamar kikergetett minket. (Igen, a szállásunk is tényleg nagyon „szocialista” állapotú volt, de

mindez felejthető volt a tábor hangulata miatt.)
Éjfél körül a szállásra érvén egy teraszos táncos buli fogadott, néhányan be is álltak
közülünk. A szállás egy kis faluban volt, egy kis táborként funkcionálva, két hangulatos

belső udvarral, sok növénnyel, egy medencével, meg egy kerti tavacskával. Nagyon jó volt,
hogy együtt voltunk, és lehetett délutánonként a napsütésre kiülni, és cseverészni a szobák

előtt is akár. Ezen kívül ott volt a reggeliző-ebédlő-vacsorázó helyiség is egy terasszal,
és a medence melletti ping-pong asztalokkal, ahová sokszor letelepedtünk enni helyhiány
miatt. De ott legalább szép napsütésben ehettünk. Reggelizni nem sokan jártunk (mivel
túl korán volt, úgy 9-f11 között), de aztán voltak, akik a vacsoráról is elmaradoztak az

egészséges/vegetáriánusoknak szája íze szerinti/szóval sokszor ismétlődő kaja miatt. Első

napunk a válogatóval kezdődött, ahol véleményem szerint először is azokat figyelték meg/
választották ki, akiknek mindenképpen a magasabb szintre kellett kerülniük. Így a maradtak

még kategóriásoknak szenvedniük kellett ott, ahová kerültek. De ez minden szintfelmérő

hátránya, hogy nem lehet mindenkit normálisan megfigyelni, hisz nincs rá idő, és lehet olyan

partnere, aki nem hozza belőle ki a legjobbat. De csodák-csodája, a 3. napra szerveztek egy
újabb esélyt azoknak, akik feljebbi csoportba akartak kerülni, így néhányan szerencsével

jártak. Első két napon a tanárok az alapozásra fektették a hangsúlyt. De a bulikban a tanárokat
megfigyelve és a tábor ideje alatt az ember rájött arra, hogy igenis rettenetesen fontos, hogy

az ember az alapokat tökéletesen sajátítsa el, mert hiába jut el magasabb szintű feladatokhoz
is, az alapok nélkül az nem „úgy” néz ki. Aztán a héten rengeteget tanultunk. Sokszor úgy
érzi az ember, hogy ezekkel a „kulcsokkal”, amiket az órán elmondanak, megvilágosodik az

ember, és minden sokkal egyszerűbb lesz. A tanárok csodásak voltak, Paul és Catriona igazán
fantasztikusak, Sarah és Kyle csodásan tanítanak, és teljesen más megvilágításba helyeztek
számomra dolgokat, Maxence hozta a formáját, szórakoztató volt, bár utolsó nap igencsak
gyors tempót diktált, mert roppantul vágyott már arra, hogy kialudja magát a blues este után.

Voltak még extra órák, amit Tatiana Tarabanova tornásznő-tanárnő tartott, (egyébként
modern jazz, hip-hop, afro és kortárs tánc oktató is), aki másfél óra stretching órát, és

másfél óra afro-jazz órát adott le. A stretching órán még első napokban több magyar is részt

vett, aztán már csak egyedül én maradtam a hét vége felé az ő óráin, a többiek kifújtak.
A stretching órák nagyon hasznosak voltak a fáradt izmainknak, nagyon élveztem; és

minden óra végén még egy új csoportos feladatot is kaptunk: az egyik nap 10 fős csoportba

rendeződtünk, és kilencen lefeküdtünk a földre, felfelé nyújtott karral, szorosan egymás

mellé. A tízedik főnek pedig rá kellett sodródnia a testek közepére, teljesen elengedve magát,
és a többiek elkezdtek fordulni, az egymás mellett szorosan forgó testek pedig vitték tovább.
Felettébb különleges élmények voltak ezek a kiscsoportos feladatok. Az afro jazz órán a

hét alatt felépítettünk egy koreográfiát, amit a comedy esten elő lehetett volna adni, de a

megmaradt 10 fiú -10 lány fős csapatból a fiúk egy része visszavonult, mert az ő részük nem
ment nekik túlságosan jól. Igencsak sajnálom, mert klassz lett volna. A gyévuski-malcsiki
vezényszavait sem fogom elfelejteni. Egyszer hagytam csak ki az óráit, amikor a jack&jill

verseny volt, mert nem fért volna bele az időbe.

A versenyről: Két kategória volt, egy novice és egy open. Én a novice-ra neveztem be.

Az első körben indulókat látva azt éreztem, hogy talán lesz esélyem a döntőbe kerülni. És
egy francia fiúval, Florent Coquelet-tel megnyertem a versenyt! Erre nem számítottam;
de mindezt Ritának és Ádámnak köszönhetem, hogy idáig eljutottam. És a verseny alatt a
magyar csapat ovációja és tapsa igazán jól esett. Az open kategória sokkal izgalmasabb volt,

hiszen izgulhattunk legjobbjainkért, és a döntőbe került Rea, Rita, Zsolt, Ádám és Olivier

is. A legjobb lányokat a fiúk pezsgővel köszönthették és kísérhették a helyükre. Hogy,
hogy nem, Zsolt Reát húzta ki és Ádám pedig Ritát. El kell, hogy meséljem, hogy Ádámék

valami fantasztikusat alkottak, nemcsak hogy volt bevezető rész, ahol Rita még viccelődött
a dalszöveget illusztrálva, de volt kérdezz-felelek rész is, és persze nem is beszéltem a
párharmóniáról, ami miatt is mondhatni lemosták a többieket a pályáról. Szóval, nem is volt

kérdés, ők hozták el az első helyezést. Ezúton is gratulálok még egyszer! Amikor a Maxence
workshopon itt jártak az oroszok és ukránok, akkor a Grigoriy és Katja vitte el a koreográfiás

verseny első helyét, most meg mi ott a Jack&Jill-ét.
Voltak még taster órák, melyek közül Ádám és Rita órája annyira tetszett a tömegnek, hogy

egy újrázást kértek utolsó napra. Ezek az órák a stealing-ről szóltak, hogy hogyan lehet játék
keretében újként belépni a táncba és ellopni a partnert. Erre az órára a szálláson is gyakoroltak
és a megbeszélt elemeket kielemezték Ritáék. Persze volt, hogy Ádám Ritát ugratta, hogy
nehogy be tudjon szállni könnyen, és direkt a másik oldalra vezette Ancsúrt.
Egyik este blues este volt, és aki ott részt vett, az tudja, hogy nem csak a gyertyafény és az
összesimulás volt a lényeg. Nekem sikerült Maxence-et felkérni (persze csodás volt), aki kissé
illuminált állapotban sok lányt megtáncoltatott.

A következő este a comedy est volt, ahol a magyar csapat 4 párja előadta a

versenyzői edzésen tanult koreográfiát, Olivier segítségével. Nagy siker volt ott is.
Csütörtökön sajnos, több tanárnak is el kellett utaznia, és Maxencék megemlítették az órákon,
hogy ne csodálkozzunk, ha hajnalban kopogást hallunk és várnak pizsamában mindenkit

egy afterpartira. Hát kb. 3 és fél 6 között a teraszon mindenféle dübörgő partizenére
mozdultunk, Zsolt és Zsiga a kis magyar tánckörben érdekes mozdulatokat okított, ami
frenetikus volt, (csak egyet említek: almaszedés) és Maxence és Kyle központként mozgatta
a tömeg „fantáziáját”. (Persze a lányok inkább Max közelében.) Volt ott minden, pia/

nők/élő szendvics/reggeaton dance/és még kettejük csipkelődős beszélgetése a legvégén,
amit a megmaradt kis csapat még állva hallgatott, és eszméletlen sokat nevettünk, majd
búcsúölelések, és mentük aludni még egy kicsit.

Pénteken szabadnapunk volt, pihenés és „olimpia” nap. Volt egy vetélkedő játék, melyben

inkább az orosz-ukrán résztvevők domináltak, mivel a „szép kis magyar csapat” pont akkor

ment el vásárolni. Dorka, Marci és én álltuk a sarat a nevükben. Hogy megint dicsekedjek,
amiben részt vettünk, azokat a számokat meg is nyertük. Dorka érdeme, hogy egyedül tette

ezt, mi Marcival csapatban hoztuk el az első helyeket. Dorka a pingpongütő szélével a

közepes gumilabdát több, mint 20-szor sikeresen a levegőben tartotta ütögetéssel, és neki
sikerült a legtöbbször, így a 3 farönk legmagasabbjára állhatott, és arany medállal távozhatott.

Marci egy ötösfogat fiúval, két-lábankénti összeragasztással (természetesen az ő diktálására)

átfutottak a távon, habár kétszer kellett megtenni, mert első körben nem tudták, hogy a két
csapat között melyik ért be hamarabb a célba. Én pedig egy olyan akadállyal néztem szemben,

hogy a két 7 fős csapatnak egy óriás dinnyét megfelezve úgy kellett a dinnyéjével végeznie,

hogy első csapattag fut, vág egy szeletet, második csapattag fut, kézzel megeszi, harmadik

csapattag fut és a héját dobja a szemétbe. Volt egy középső rész is a dinnyénkből, melynek
nem volt héja, és éppen nekem volt hozzá szerencsém. De szeretem a dinnyét, csak nem

őrülten gyorsan lenyomva.
A bulikon nem táncoltam annyit, mint a tavalyi táborban, de fantasztikus táncosokat láthattam
az orosz és ukrán táncosok személyében, akik közül sok tehetség van, és a tanárokat is élvezet
volt nézni. Aki táncolt a tanárokkal, mind elmondhatja, hogy fantasztikus élménye volt és
ezekért a pillanatokért is érdemes tanulni.
Aztán eljött az utolsó nap, amikor is végigtáncoltuk az estét, hajnali 3-ig roptuk, és tündériek
voltak, mert a megmaradt társaság 4-ig fent maradt, hogy elbúcsúztassanak minket a

busznál. 5-től 7-ig a reptéren, majd kb. 9-től 2-ig a kijevi reptéren tengődtünk. Hát, ennyi
történt a krími félszigeti táborban, ahol nagyon szuper hetet töltöttünk el 18-an, Cony-t is
beleszámolva.